Október

Kitakart út a tested.

Lábaid közül pára lehell.

Csók üti ajkad véresre.

 Nincs már, mi felemel.

A város ránk borítja hatalmas szürke fellegét. Füstöt, mocskot, sóhajt.

Szirénák szirénei szüntelen mutatják az irányt.

A lélek közepébe. A fekete semmibe, egyszersmind a mindenségbe.

A kéj, a harag, a dal, az ima? Az óvszer, az öröm, a zaj, a szignál... átvehető minden sarkon a feloldozás.

A nap felcsókolja a foltokat a betonról. A piszkot az épületek mívéről. Az izzadságot a kézelőkből és a hónaljakból.

Hova tovább? 

Elsuhanó hártyásszárnyú rovar a villamos,ráülve a végtelenbe zakatolok.

Hogy ott estem el hanyatt a betonon, vagy egész életemben ott feküdtem, nem tudom.

Hogy te ütöttél, hogy ők ütöttek-e ? Azt sem.

Én ütöttelek.

Minden erőmmel, el magamtól, valaki más kinyújtott karjai közé. De én kellettem. Az én babonázó szemeim, az én inaim, az én szorításom.

A tőlem jövő pofonok.

Mondtam, hogy hazudok. Ócska vagyok, törött zenedoboz, fals dallam, ami nem hagy csillapodni, ami végigéget. A gerincoszlopodon haladtam felfelé, a lábad közétől az agyadig, minden kisiklott idegpályán, vakfolton, roston és szalagon eleresztettem titkos kis bogaraimat.

Figyelmeztettelek, mások is.
Csak én voltam. És Te. És csak én általam mi.

Még mindig beférkőznék rejtett zugaidba, felzabálnám az álmaidat, ott lüktetnék benned, és rángatnálak a zsinórjaimmal. Még mindig. Örökre. 

szeretem József Attila: József Attila című versét.

apró sebek voltak.

 kósza fellegek.

téptem a hajad.

a mozdulataim magam mögött rég.

porba fúlt törekvések.

cserzett arcomat fény cirógatja.

az ütések szennyes ruhává alakultak. Ledobom.

Kidobom a messiás jelmezt.

A fintort ábrámról.

az ölelésed délibábjait.

a perc keringőket.

a sors szimfóniát.

az összes elnyomott csikket.

és azt, aki egykor lehettem volna.

zsigereimben itt vannak.

a füstben.

várnak.

meztelennek kell lennem.

zaklatottnak, mint az ősi rítusok a macskaköveken.

féktelen ordítozás a szívdobogás.

a karaván ihlette állapot.

mennyire vártam rátok.

varjak a lemenő napban.

üres kocsiút.

zöldet lehellő napraforgók.

érzem a súlyát.

érzem a lelkem lúdbőrős táncát.

a tincseim hullámzását.

a bordáim csattogását.

a kutyák csaholását.

.akarok lenni.

                                  BLUR: CARAVAN

                            I got a family
                             but caravan come first
                         for me

                                   lalalalalalala

                              here I'm a clown
                            pulling my world down
                            I believe I was strong
                            but you were the song

" Magosban élek s kémlelek:

körül borul.

Mint hajónak ormán viharban,

villám fényinél

Kiált az őr, ha partot látni vél,

úgy vélek én is, mégis partokat és

Lélek !

kiáltok fehér hangon én is.

És hangomra fölragyog

és hangom messzehordja

hűvös csillag és hűvös esti szél  "

oly fontos volt egykor.

oly semmitmondó ma. 

akkor már felfordult a világ, a plakátmagány, a ronggyá szakadt Pilinszky-kötet, a hang, a zajtalan fejszesuhanás a beálló csöndben.

Minden bántóan szép volt, rejtelmes, titokzatos. Mint a kulcslyukat körbefonó palackzöld folyondár, szulák, szívrostot szorító gaz.

A csillagok a fejetlen égboltból bólogattak alá. Egy percre megállt minden. Infravörösen láttam, mint a tékozló az Apokrifben, az üres otthonok rángattak falaik közé.

Párkányom nem volt, könyöklőm sem, kushadtam a padlón, lappangtam a háttérben.

és tudtam, hogy égve hagytad a folyosón a villanyt.

és hogy ma ontják a véremet. 

Füst leszek a szád pórusain,

te meghajlott árvalányhaj-szerelem.